1. fejezet ~ Mindennapokba feledkezve

 A cselédgyermekek sorsa mindig ugyanaz. Az életük hátralévő része a születésük pillanatában dől el. Nem a megfelelő pillanatot választották arra, hogy világra jöjjenek és azok az aprócska, ártatlan csecsemők még mit sem sejtettek arról, hogy mi vár rájuk. Ám kénytelenek voltak hamar rájönni, megtanulni mindent, amit kellett nekik, amit elvártak. Ebben a világban ez generációk óta természetesnek számított, így hát miért kérdőjelezte volna meg bárki is?

   A cselédgyermekek azok az utódok, akik nem elsőszülöttként érkeztek a családjukba. Fiatalkoruktól kezdve arra voltak ítélve, hogy szüleiket és a legidősebb testvérüket mindenben kiszolgálják, gyakorlatilag csak értük élnek. Nem engedhettek meg maguknak olyan luxusokat, mint az iskolai oktatás, családalapítás, valójában még saját személyiségük sem lehetett. A családjuk számára nem voltak többek, mint egy idegen, aki a házukban él és csak arra vár, hogy ők kiejtsenek egy kívánságot a szájukon, amit a szerencsétlen gyerekeknek a lehető legrövidebb időn belül teljesíteniük kell. Elképzelhetetlen volt a család és a cselédek számára is a nemleges válasz. Egyszerűen meg kellett csinálni a kiadott feladatot és kész.
   Egy cselédgyermek vagyok. A Hong család másodszülöttje, az első, de nem utolsó szolgálója. Tizennyolc éve minden egyes tettemet a szüleim és Minsu, a bátyám, határozzák meg. Mikor kelek, mikor fekszek. Mikor eszek, mikor mosok.
   Néha mégis, akaratlanul, de megtörténik, hogy magamba mélyedve nem csinálok mást, csak gondolkodok. Mi lett volna, ha én születek először? Mit kezdenék az életemmel, milyen lehetőségek nyílnának meg előttem? Mindig bűntudatot érzek, amikor ilyesmiken töröm a fejem, hiszen teljesen felesleges. Úgysem változik semmi, sosem. Életem végéig ebben a házban fogok dolgozni, napról napra, céltalanul. Számomra nem létezhet a holnap, csak a ma.
   A szokásos módon, ma is pontosan hajnali öt óra harminc perckor ébredtem. Feltápászkodtam az ágynak aligha nevezhető matracról, mielőtt elkezdtem volna készülődni körbenéztem a kicsi szobában. Rajtam kívül négy másik gyerek tért magához hozzám hasonlóan az alvásból és már el is kezdtek öltözködni. Én is követtem a példájukat és magamra húztam tegnapi ruháimat.
   - Bitna fürdőszoba, Saem hálószoba,  Woori konyha, Raon műhely, Eulbi kert. - olvasta fel az ajtóra ragasztott fecni feliratát Bitna, a legfiatalabb közülünk. A többiek szótlanul vették tudomásul, hogy mi a mai teendőjük és gyorsan siettek is dolgukra, miután végeztek a reggeli készülődéssel. Én is hang nélkül nyugtáztam a napi feladataimat, majd utolsóként elhagyva a helyiséget vettem az irányt az udvar felé.
   Szárazságtűrő növényekkel volt tele a szüleim kertje, de egy aprócska területen akadt egy kevés zöldség is. Azokkal kellett a legóvatosabban bánnunk, hiszen felbecsülhetetlen kár érte volna a családunkat, ha nem terem rajtuk semmi. Nem sokak engedhettek meg maguknak még annyit sem, mint ami nálunk nőtt. Reggelente gondosan meg kellett őket öntözni, a kész termést pedig leszedni és bevinni őket a konyhába, vagy a raktárba. Mindezt meg is tettem, hiszen nem volt más választásom. Az, hogy ellenkezzek a szüleim akaratával egyszerűen felfoghatatlan volt számomra. Ha meg merném tenni, akár csak egyetlen egyszer is, feltehetőleg egy hétig sem kapnék ebédet. Ez végzetes lett volna számomra, hiszen már alapból is csak napi egyszeri étkezés jutott nekünk. A testem a sok takarítás és házimunka ellenére gyenge volt és alultáplált.
   Nagyot sóhajtottam miközben egymás után pakoltam a krumplikat a kosaramba. Mi értelme van az sanyarú életemnek? Miért kell nekem ezt csendben tűrnöm és tökéletes cselédként mindent megtennem ezért a családért? A répák következtek. Félreraktam a krumplikat és egy másik kosarat kezdtem megpakolni a zöldségekkel. Ebben a pillanatban hallottam a bejárati ajtó csapódását. Minsu minden bizonnyal elindult az egyetemre. Leejtettem az éppen kezemben lévő répát és lerogytam a földre. Az előbbinél egy még mélyebb sóhaj hagyta el a számat.
   - Akár holnap el is menekülhetsz innen. Hiányozna innen bármi? - mindig ezt mondogattam magamban, amikor már elegem volt mindenből. Összeszorultak az ajkaim és folytattam a teendőimet. Mégis hova mennék? Nincs számomra máshol hely.
    Mindig is szerettem volna iskolába járni. Tudok írni, olvasni és számolni is. Az alapokat még nekünk is megtanították, de én többre vágyok ennél. De hát születésénél fogva Hong Minsut illette ez a jog, egyedül neki járt a több tudás. Fel sem szabadott volna bennem merülniük olyan gondolatoknak, mint hogy én is mehessek hozzá hasonlóan tanulni. Én mégis erre vágytam.
   Kíváncsi voltam, hogy vajon milyen lehet az a hely, ahova ő mindennap elmegy. Kikkel találkozik ott? Vajon beszélgetnek egymással? Milyen témák jöhetnek szóba? Miket kérdez? Miket kap válaszul? Mit tanul? Millió hasonló gondolat fogalmazódott meg bennem, de mégsem találtam meg a szavakat, hogy kifejezzem magam. Lehetetlen küldetés lett volna ezt megemlíteni a szüleimnek, vagy bárkinek. Nekem ezt egyszerűen nem volt szabad megtennem.
    Felvettem a földre ejtett répámat és visszatértem a napi feladataimhoz, anélkül, hogy figyelembe vettem volna a hasogató fejfájást, ami kerülgetett. Mostanában a szokásoshoz képest is többször jutnak eszembe ezek az igazságtalanságok. Hiszen azok voltak. Mit tett Minsu azonkívül, hogy három évvel idősebb volt nálam?
   A vártnál korábban fejezem be az udvar elrendezését, így a konyha felé vettem az irányt, hátha elkél a segítségem Woorinak. Sejtésem beigazolódott, szegény fiú alig látott ki a munkából. A hónap első napja mindig a kenyérsütés ideje volt, így mindig húzósabb volt annak a beosztottnak a tennivalója, aki erre a feladatra lett beosztva.
   - Már sül a kenyér? - kérdeztem halkan tőle, reménykedve abban, hogy igent kapok majd válaszként. Woori bólintott egyet, így megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt a számon, majd egy kötényt felkapva kezdtem neki a zöldségek előkészítéséhez a levesbe. Mindketten beszéd nélkül folytattuk a főzést, egyedül a forrásban lévő víz hangja törte meg a csendet.
    Szinte már teljesen elkészítettük a vacsorát, amikor Bitna toppant be hozzánk. Hosszú haját két fonatban hordta, amik reggel még katonás rendben hullottak a vállára, azonban mire végzett a fürdőszobával több helyen is kitüremkedtek a tincsei. Ugyanolyan semmilyen szürke ruhát viselt, mint én. Koszos kinézete ellenére, bármikor ha ránéztem arra gondoltam, hogy mennyire szép lenne, ha egy kicsit mosolyogna. Még alig volt nyolcéves, de mindig komor tekintettel meredt maga elé és alig vett tudomást a külvilágról. Persze meg tudom érteni. Mi oka lenne a boldogságra? Azon kaptam magam, hogy Bitnát bámulom, gyorsan elkaptam a tekintetem és rátettem a fedőt a lábasra. Neki fel sem tűnt, hogy kémleltem, csak megállapította, hogy már nincs miben segítenie itt, így amilyen hirtelen jött, el is tűnt.
   Kopp, kopp. Kopp, kopp. Kopp, kopp.
   Cipősarkak kopogása hallatszott a fapadlóról.
   - Anya. - suttogta Woori. A levesre bökött, hogy azt vigyem én ki az asztalhoz, amíg ő a rizst tálalta fel. Megemeltem a levest és az ajkamba haraptam az edény forróságától. Nem ejtettem el.
   Anyánk mellett már apánk is a háromszemélyes asztalnál ült, de az utolsó szék üres volt, amit szokatlannak találtam. Mindig együtt vacsoráztak ők hárman, sosem késett egyik családtag sem. Egy futó pillantást vetettem a faliórára. Pontban hat óra. Összeráncoltam szemöldökeimet. Minsunak már itthon kellett volna lennie. Feltálaltam az ételt és hátat fordítva szüleimnek visszatértem a konyhába, Woorit követve. Az evőeszközök koccanásait hallva arra következtettem, hogy a bátyám nélkül álltak neki a vacsorához. Óvatos léptekkel sétáltam az ajtóhoz és kikukkantottam a résnyire nyitott ajtón.
   Anya állandóan a torkát köszörülte, apám pedig minden második percben az ajtó felé kapta a fejét. Minsunak nyoma sem volt, ami egyáltalán nem volt megszokott nálunk. Zavartan csuktam be az ajtót és mentem feltakarítani főzés után. Sietősen végeztem a dolgomat és furcsa, szorító érzést éreztem a mellkasomban. Különös érzésem volt ezzel az egésszel kapcsolatban, nyugtalanított és kizökkentett a bátyám hiánya. Szemem sarkából lestem az öcsémre, aki erre szintén rám emelte pillantását. Csak vállat vont, mintha meg sem kérdőjelezte volna az egészet.
   Miután végeztem a konyhapult letörlésével, a ronggyal a kezemben közelítettem megint az étkező felé. Az ajtóhoz nyomtam az arcomat és füleltem, hátha elkapok valami beszélgetésfoszlányt a szüleimtől. Viszont csak a csend köszönt rám. A kilincsre tettem a kezem és kitártam az ajtót, hogy összeszedhessem a vacsora végeztével a terítéket, de abban a pillanatban betoppant a nem mindennapi módon hiányzó alak. Anyám felugrott a székéből, apám pedig kiejtette kezéből a villáját, míg Minsu halálos nyugalommal sétált az asztalhoz. Miután leült, figyelmen kívül hagyva a szüleinket rám nézett.
   - Hol voltál eddig? - kérdezte anya tettetett nyugalommal a hangjában. Olykor meg-megremegett és nem volt olyan magabiztos és tekintélyt parancsoló, mint amilyennek ismertem. Testvérem először nem felelt, összeszűkültek a szemei és továbbra is engem méregetett. Megtorpantam a bejáratnál, nem tudtam, hogy bele szabad-e rondítanom a szóváltásba azzal, hogy összeszedem a tányérokat. Minsu szuggeráló nézése sem segített. Egy ideig tartottam vele a szemkontaktust, de végül megtörtem és a padlóra szegeztem szemeimet.
   - Elhúzódtak az óráim az egyetemen. A professzor nem fejezte be időben a leckét. - nyögte ki végül a választ. Az egekig szaladtak anyám szemöldökei.
   - Ezt erősen kétlem. - nyoma sem volt a korábbi bizonytalanságnak anyám hangjában. - A fővárosi egyetem nem arról híres, hogy ne tartaná be a pontos menetrendet és az órák szabályozását.
   - Menj a szobádba! Majd később megbeszéljük. - szakította félbe apánk. - Eulbi, szedd le az asztalt!
   Összerezzentem a nevem említésére, nem gondoltam volna, hogy feltűnik nekik a jelenlétem a nagy történésekben. Apa még megtörölte a száját, majd a dolgozószobájába vonult el. Anyámon egy pillanatra mintha dühösen meredt volna utána, de ha így is volt, azonnal rendezte vonásait. Zavartalanul állt fel az asztaltól és kopogó léptekkel tűnt el ő is az étkezőből. Megráztam a fejem és elpakoltam mindent.
   Éjszaka a helyemen forgolódva, egyszerűen nem tudtam elaludni. A plafont bámultam, majd a legyet követtem, aki a szobában zümmögött, bárányokat számoltan a fejemben. Mindennel próbálkoztam, de nem sikerült. Körülöttem már mindenkit elnyomott az álom, egyedül én voltam képtelen az alvásra. A lehető legkisebb zajcsapással másztam ki a matracból és az ablakpárkányra felmászva a hideg üvegre hajtottam homlokomat.
   - Mi volt ez az egész ma? - dünnyögtem magamnak. Még sosem volt ilyenre példa, bár nem tűnt nagy dolognak az egész. Megint elfogott az a szorongás, ami a konyhában tört rám. Ökölbe szorítottam a kezem és mélyeket lélegeztem. Mi ez a rossz érzés, ami kerülget? Ez nem olyan nagy dolog, Hong Eulbi. Csak túlgondolod a mai napot! Ahogy Minsu is mondta, csak megcsúszott az óráival, biztos megtörténhet. Ha az emberek belemerülnek a tudásba, a képzeletükbe, akkor minden bizonnyal gyorsan elfut az idő. Talán észre sem vették az időt.
   Már épp le akartam ugrani, hogy végre lefeküdjek, amikor egy fényt vettem észre az udvaron. Egy apró, narancssárga fény volt, alig lehetett látni, mégis feltűnő volt az éjszaka sötétjében. Ilyenkor már az utcai lámpák rég ki voltak kapcsolva a takarodó miatt. Elvileg senki sem lehetett az otthonán kívül. Felkaptam egy vékony pokrócot és magam köré terítettem. A sarkait szorongatva viharzottam le a lépcsőn, egészen a hátsó ajtóig, amit már épp nyitottam volna ki, hogy közelebbről megvizsgálhassam az ismeretlen fény forrását, de a kilinccsel a kezemben elszállt a bátorságom. Baj lenne abból, ha engem kint találnának ilyenkor. Nem lenne szabad a szabadban tartózkodnom. Nagyot sóhajtva fordultam sarkon és nesztelenül visszaosontam a szobámba. A szobába érve első dolgom volt, hogy elhúzzam a függönyt, ki sem néztem az ablakon. Woori és Raon horkolását hallgatva, végül engem is elnyomott az álom.

Ismertető Gadhyeo világáról, azaz egy csipetnyi történelem

    Gadhyeo.

    Egy igazán gyönyörű ország. Az uralkodópárt mindenki tiszteli, és kedveli. Egy örökös van, akit mindenki tisztel, elfogad és szeret. A nép boldog, hiszen béke honol mindenütt. Állatokat és növényeket látni mindenfelé, a gyerekek vidáman futkároznak réteken és mezőkön. A szegénység fogalmát nem ismeri senki. Az ország csak úgy dúskál az élvezetekben, a luxusban. Mindenkinek megvan mindene.

     Igen. Ez elmondható lenne, egy alternatív univerzum Gadhyeojáról.

    - Legalább nincsen háború. - mondják mindig az idősebbek. - Rossz időkben is meg lehet látni a jót. A fiatalok persze ezt nem veszik be. Ők annyit látnak az egészből, hogy nem kapnak eleget enni, nem tudnak új ruhákat venni, pedig néhány ember szinte teljesen szakadt ruhában jár, koszosan és büdösen. A gyerekek nevetését elvétve hallani csak. Azok akiknek az életszínvonala valamivel magasabb az átlagénál, inkább kettőt belerúgnak azokba az elvétett emberekbe, akik segítséget mernek kérni tőlük. Nem is gyakran teszik ezt az emberek. Mindenki csak magára számíthat. A szomszédok általában nem beszélnek egymással. Állatokat vagy növényeket termeszteni csak nagyon kevesen próbálnak, az erős vízhiány miatt. Luxusról a legtöbb helyen szó sincs, a boldogságnak talán még a fogalmát sem ismeri a nép.

    Ez persze csak a többségre jellemző. Vannak néhányan akik teljes életet élnek, nem kell aggódniuk a napi megélhetésért, minden nap van kenyér az asztalukon. Ha nem is mondható el róluk, hogy gazdagok, azért mégis minden probléma nélkül tudnak létezni ebben az igazságtalan világban.

    Hogyan is süllyedt idáig az az ország, amelyet egykor virágzó világhatalomként emlegettek?

    Nos, menjünk vissza oda, ahol minden kezdődött. A Föld felszínén több kontinens is ismert volt... De ilyen messzire talán nem is kellene menni? Hiszen mindannyian tudjátok a részleteket. Egy járvány söpört végig a világon. A tünetek fejfájással kezdődtek. Ezután a pár nap láz jött. Itt volt egy hét kimaradás, ahol semmi különös nem történt az emberekkel, szinte már el is felejtették a kezdeti rosszullétet, de utána lassan elkezdődik a lelassulás folyamata. A fertőzöttek lassan mozogtak, nem volt kedvük, vagy energiájuk semmit sem csinálni. Addig csökkent a gyorsaságuk, amíg egyszer csak el nem aludtak, és soha többé nem keltek fel. Emberek milliói hullottak el. Egyedül Eurázsia területe volt az, amit valahogy nem ért el a betegség. A többi kontinensről ide akartak menekülni, de ahhoz, hogy átjussanak szigorú ellenőrzéseken kellett átesniük. Azok akik akár csak egy köhintést ejtettek véletlenül, már küldték is vissza oda ahonnan jöttek. Gyerekeket, éppúgy, mint felnőtteket könyörtelenül dobálták a biztos végbe. A rengeteg ember elenyésző százaléka tudta csak betenni a lábát a védett területre. Kegyetlen időszak volt.

    Az elején, miután a vírus kicsit elcsendesedett, békében éltek Eurázsiában. Ki- és bejárási tilalom volt folyamatosan érvényben még mindig. Akik ezen a területen maradhattak, egyáltalán nem törődtek a kizártakkal. Túlságosan megkönnyebbültek azon, hogy túlélték a veszedelmeket. Béke volt. A kintieket nem, de a bent lévők egymást mindig mindenben segítették. Az egykori elnökök megosztották mindenüket akár a nincstelenekkel is. Mindenki egyenlő volt.

    Persze, ez túl szép volt ahhoz, hogy sokáig ki is tartson. Európa és Ázsia régi vezetői veszekedni kezdtek. Mindenki a saját, régi politikáját akarta bevezetni az új helyen. Nehezen, de ebben megegyeztek, hogy a két földrész nézeteit összemossák és így egy új, mindenkinek megfelelőt alakítanak ki. Szép álom volt. A két hajdani kontinens még az új, Eurázsiát helyettesítő néven is képes volt összeveszni. Nem tudták azt sem eldönteni, hogy mi legyen a hivatalos nyelv. Teljesen újat nem akartak bevezetni, de képtelenek voltak megmondani, hogy melyik régi legyen az új. Ebből következett a háború. Néhányan Harmadik Világháborúnak nevezik, de a legtöbben csak az Első Nagy Csataként emlegetik.

    A háború véres volt. Nagyon véres és senkit sem kímélt. Kegyetlen merényletek rengeteg ember ellen, robbantások, lövések. Mindennaposak voltak az összecsapások. A kicsit idősebb gyerekek már szinte profik voltak a kevésbé súlyos sebek ellátásában. Nem volt olyan nap, hogy akár csak egyetlen ember is nyugodtan hajthatta volna álomra a fejét, anélkül, hogy attól félt volna, hogy őt mikor érik el ezek a szörnyűségek. Olyan végtelennek tűnt ez a békét nem ismerő időszak.

     Ekkor történt meg, amire senki sem számított. A vírus visszatért.

    Európa területén kezdődött. Nem volt hová menekülni. A harcok egy csapásra befejeződtek egyik pillanatról a másikra. Mindenkinek egyetlen szó visszhangzott a fejében. Végünk. Így hát Ázsia, egy szörnyű védekezési módszerrel állt elő. Az elszigeteléssel. Egyszerűen elszigetelték magukat Európától, szó szerint. Robbantottak párat és még többet, megint többet és még annál is többet. A természet nem tudta elválasztani teljesen a két kontinenst egymástól, de az ijedt emberek képesek voltak rá. A két kontinens szétválasztása óta nem tudni, hogy mi történt az Európában ragadt emberekkel. Mindenkit elért a vírus általi halál?

    A kezdeti kétségbeesés alábbhagyott az elszigetelés végeztével, bár a folyamat alatt rengeteg ázsiai lakos is otthonát vagy akár életét vesztette. Új életet akart kezdeni mindenki aki túlélte ezeket a rettentő borzalmakat, ehhez pedig mindent ki kellett törölniük a múltjukból, beleértve szeretett kontinensük nevét is. Maguk között már egyszerűbben meg tudtak egyezni egy új nevet illetően.

Így lett Ázsiából Gadhyeo. Gadhyeo, azaz "bezárt". Kontinensből egy nagy országgá avanzsált.

    Maga volt a békesség és boldogság szigete. Az emberek ismét gondtalanul élhettek. Ez most valamivel több ideig tartott, mint a legutóbbi vihar előtti csend. Körülbelül százötven-kétszáz évig is nyugalomban élhettek a túlélők. Tökéletes évek voltak. Aztán jöttek az újabb csapások, amiket most a természet küldött a szerencsétlenekre. A globális felmelegedés, ami még akkor kezdődött, amikor minden kontinensen volt élet, a tetőfokára hágott. Forróság volt és kiszáradtak a földek. A rizstermesztést ez teljesen tönkretette, valamint a sok vizet igénylő növények öntözése bonyolult volt, és amit mégis meg-megöntöztek, az sem volt elég. Minden termény elpusztult. A fő élelmiszerforrásuk ezzel oda lett. Emellett rengeteg újszülöttet is elvesztettek, hiszen nem bírták a rettentő meleget. Említésre sem méltó dolognak számított a rengeteg bőrbetegség. A tartalékok tartaléka is kezdett megfogyatkozni. Gyerekeket alig vállaltak, hiszen nem tudták eltartani őket. Ez az elején így volt, de azután éppen azért kezdtek el a családok sok gyereket nemzeni, hogy segíthessenek a ház körül. Egy családnak volt akár öt vagy több gyereke is, de közülük nem sokan érték meg a felnőttkort. Sok tekintetben olyan volt, mint egy második középkor. Az emberek elvesztették az egymásba vetett bizalmukat. Egyszerűen mindenki a saját kis szürke világába zárkózott. A családtagok csak a szükséges, minimális dolgokat beszélték meg. Senki sem ismerte a 'barát' fogalmát. Azaz ismerték, de nem használták.

    Viszont a politika kezdett stabillá válni. Nem volt egyszerű a döntés, nehezen, de a végén mégis királyság lett Gadhyeo államformája. Azt az embert választották uralkodónak, aki a legtöbbet segített az ország kialakításában. Ez az ember Pil Hohyung volt. Hohyung királyt a fia követte az uralkodásban és ez így megy tovább. A mai napig a Pil család foglalja el a trónt.

    Itt tart Gadhyeo történelme. Azonban még korán sincs vége ennek az egésznek, a népnek egyelőre fogalma sincs, hogy mi vár rájuk. Valami közeleg. Valami más.